DÁNIA II. fejezet , -avagy Hull a szilva a fáról….

2008 június 17. | Szerző: marymegmondta |

 

Képzeljétek, újra eszembe jutott Dánia. Kicsi mint Magyarország, de merőben más. Teljesen puritán, és meglehetősen gazdag. Látszólag nyitott, de éppen annyira távolságtartó is.

Előző írásomban már vázoltam az idegennyelv tanulási módszerüket. Most arról írnék, hogy bizony ők nem engedték felvásárolni – bármennyire is szerették volna a németek – a dán földterületeket. Egyszerűen megtiltották.

Aztán meglepett az is, mennyire összefogtak akkor, amikor munkahelyeket kellett teremteniük. Még pedig úgy, hogy családi vállalkozásokat alapítottak. Állattenyésztésük fel volt szerelve a legmodernebb technikákkal, ugyanígy a házaik is. Sok család tömörült szövetkezetekbe, és a megtermelt javaikkal már méltán jelentkezhettek a világpiacon. (Most is ottt vannak)

Ott tartózkodásom utolsó napján a magyarkoknak búcsúvacsorát rendeztek, de nem akármilyen színvonalút ám. Volt ott – anyósom mondaná – sült, főtt, lőtt, meg ami szem szájnak ingere. Méltatták a dán-magyar barátságot rendesen.

Majd felkértek minket magyarokat is, hogy csak bátran szóljunk, ha úgy gondoljuk, és szívesen fogadnak zenés műsort is.

Húúúú, uram teremtőm! Lett nagy riadalom, hogy most aztán mi legyen? Néhányan összedugtuk a fejünket és komoly tanácskozásunknak az lett az eredménye, hogy talán rögtönözzünk egy énekkart, és magyar népdalokkal nyomban lépjünk is fel. Na de ki, vagy kik legyenek az áldozatok? A csoport úgy döntött, hogy egy győri lány, meg csekélységem, és aki akar csatlakozzon hozzánk. Mondanom sem kell, hogy senki nem akart. Mariannal hirtelen átláttuk a helyzet komolyságát és elfutottunk a terem egyik sarkába, ugymond “beénekelni”. Mint valaha énnekkarosok lévén, mindketten ismertünk néhány magyar népdalt. Összedúdoltunk, középre álltunk, felkonferáltuk magunkat. Jaj! Szorítottuk egymás kezét erősen . Hirtelen csend lett, és betöltötte a termet a Hull a szilva a fáról, meg a Lovamat kötöttem….és még néhány dal. Kivert a víz bennünket, de úgy találtuk, hogy megmentettük a hazát. Taps, és következett a dán énekkar.

Nem hiszitek el: a hölgyek nagyestélyiben, az urak szmokingban és mindenki kezében kottás könyvek, magukat kihúzva abból énekeltek rezzenéstelen arccal.

Aztán ők azt mondták, hogy még soha nem láttak embereket kottás könyv nélkül énekelni – nyilván nem előadókra gondoltak, csak ilyen spontán mezei kornyikákra, mint mi. Mi megnyugtattuk őket, hogy Magyarországon mindenki igy, vagy ennél sokkal jobban is tud.

A vacsora végeztével, némi alkohol után a többieknek is megjött ám a bátorsága az énekhez és egymás után jöttek az ismert magyar dalok. Magas beosztású dán kisérőnktől elnézést kértünk a hangoskodásért. Ő azt mondta, semmi probléma, de egyet azért meg kell hogy mondjon: ilyet ő még nem látott soha, hogy a puncsot boros pohárból isszák, és vacsora után!

Hiába ,ahány ország annyi szokás, mondtuk kissé pironkodva. 

 Írta: Mary