A ZÁRKÓZOTT amikor KINYÍLIK, avagy az alkohol megtette hatását!
2008 november 9. | Szerző: marymegmondta
A hölgy szereti a természetet, de vajh’ a természet, szereti-e őt?
A középkorú hölgy mindig egyedül érkezik a csoportba, rendkívül zárkózottnak tűnik. Soha senkivel nem beszélget, csak megy a többiekkel és ő egészen más mint a csoport.
Bronzbarnára szoláriumozott arcával szinte kifejezéstelenül gyalogol a libasorba verődött társaságban. Sűrűn megáll, és akkor idegesen babrálva a táskájában előveszi a várvavárt cigarettát, rágyújt és lesült arca felderül, majd amikor elszívta, eldobja és újra a semmibe réved. Körülötte kis csoportokba verődve beszélgetnek az emberek bármiről, de leginkább a csodálatos természetről, annak megóvásáról és a jól összeszokott társaság boldogan múlatja idejét.
A bronzbarna cigis nem szól senkihez, az ő mondandója csak a hőn óhajtott cigijéhez szól.
Vagy mégsem? Történt pedig, hogy a csoport egyik férfitagja éppen mellette állt meg. Hát lássatok csodát! A szótlan bamba hölgyike hirtelenjében vált nővé, és mosolyogva pillogott a férfira, izgett-mozgott, tekintete érdeklődve figyelte a felbukkant hímneműt.
A túra végén egy falusi kiskocsma belsejében – ahol már akkora volt a füst, hogy még vágni is nehéz lett volna – gurgulázó nevetését hallatta ő, a kis szótlan és a csocsó asztal mellett még a mindig elmaradhatatlan éltet adó cigarettáról is megfeledkezvén sörözött, csak úgy lazán üvegből a kocsmában bentlévőkkel, és testbeszédének minden üzenetét egyszerre küldte az egyedülálló férfiúnak, sőt, még a hangját is hallatta.
Így próbálnak párt találni bizonyos hölgyek, akik kedvelik a természetet. Vagy még sem?
Írta: Mary
SZERETTEINK NOVEMBER 1-JÉN
2008 november 2. | Szerző: marymegmondta
Ez a nap nálam nem csak a volt szeretteim, halottaim, hanem elsősorban az emlékezés napja.
Meglátogatom őket a temetőkben. Sajnos, hogy már csak ott van erre alkalmam. Ilyenkor úgy érzem, velük vagyok újra. Leteszem a virágokat, meggyújtom a gyertyákat és emlékezem. Rájuk, akiket nagyon szerettem, és akik nagyon szerettek. Én úgy érzem, egyre szegényebb leszek, ahogy őket sorra elveszítem. Csak állok a sírnál és folynak a könnyeim. Ahogy meglátom a drága nagyszüleim fényképét a sírkövön, újra élem azt az időt, amikor még éltek, amikor még vártak, szerettek, kényeztettek.
Látom a házat a szőlőlugassal befuttatott udvart. Ősz elején, nyár végén milyen sok darázs próbálta megdézsmálni a finom, édes szőlőszemeket. Alig mertem tőlük megközelíteni a bejárati ajtót. Nagyanyám csak úgy mondta, a gang. (Az a helyiség, ami a szobák előtt volt.)
Ahogy beléptem, szemben a falon ugyanazt a fotót láttam legalább fél méteres nagyságban a falon, mint ami most a sírjukon látható. Egymás mellett, fiatalon, engem néznek.
Aztán a másik nagymama egy másik helység temetőjében alussza örök álmát azzal a nagypapával aki még házasságuk korai szakaszában távozott örökre. Őt nem volt alkalmam ismerni, de utódját igen.
A szüleim, a férjem szülei, mind mind ezernyi emléket kavarnak fel bennem. Jó és kevésbé jó emlékek kavalkádjában csak kapkodom a fejem: mivé lesz az ember, mi marad utána, meddig terjed az emlékezet?
Egy biztos, egyre szegényebbek leszünk, és az anyagiaknak ehhez semmi köze nincs.
P.S. Miután teret engedtem könnyeim áradatának, bementem a falu legjobbnak mondott cukrászdájába és kiválasztottam a számomra leghívogatóbb tortákat az ott található sütemények kavalkádjából. Hát mit ne mondjak, a dobos torta isteni volt!. Csak ne keresném mindig nagyanyám puncs tortájának utolérhetetlen ízét!
Írta: Mary
KISZOLGÁLTATVA – HOL A HATÁR?
2008 október 17. | Szerző: marymegmondta
Sokszor teszem fel ezt a kérdést. Valóban szeretném tudni, Ti, Önök, hogy vagytok ezzel? Meddig mehetünk el magánéletünkben, munkánkban, és hogyan kommunikálunk egymással? Mit engedhetünk meg társ,- és munkahelyi kapcsolatunkban? Vajon testbeszédünk, kimondott szavaink tettekre sarkalnak-e?
Megengedhető-e, hogy egy munkahely valaha szebb napokat látott, mára már elhízott főnöke beosztottjával olyan hangot üt meg, hogy “le…..-rom a gyereked, nem érdekel, hogy beteg, oldd meg a felügyeletét és azonnal gyere be dolgozni”! Aztán amikor a kiszolgáltatott, kétségbeesett anya, aki éppen 6 órás foglalkoztatásra van bejelentve, de valójában 8 órát, vagy még többet dolgozik, majd fizetés napján (hónap első napjait kell érteni) nem kap egy fillért sem, és még két hét elteltével, kérdésére durva “kiosztásban” részesül, majd a fizetésének csak egy részét utalja a főnöke, a többit pedig azért nem mert ugymond “nem csinált elég forgalmat az illető”. Persze a forgalom elegendő mennyisége sem írásban, sem szóban nem volt rögzítve.
Hogyan tehet ilyet valaki? Hol a határ? Vajon a főnök jól érzi magát a bőrében? Aztán ugyanez a főnök a vendégeknek panaszkodik beosztottjára.
Miért nem küldi el, ha szerinte annyira rosszul dolgozik ? Vagy főnöki poziciójának teljes tudatában nem gondolja, hogy ezzel a megbotránkoztató viselkedéssel tulajdonképpen saját magát is lejáratja?
Mit tegyen a kiszolgáltatott beosztott ha nincs munka?
Mostanság sokan engednek meg maguknak szinte mindent. Hol a határ?
Írta: Mary
IN MEMORIAM ALBERT GYÖRGYI
2008 október 4. | Szerző: marymegmondta
Írhatnék itt most mindenféle hangzatos jelzős szerkezeteket, de most csak annyit, hogy megdöbbentett a hír, mely szerint Albert Györgyi meghalt!
Onnan kezdem, hogy Ő közvetített az Oscar díj átadóról – kitűnő angolsággal -, Ő készített különböző hírességekkel, valódi világsztárokkal, nem akrármilyen beszélgetéseket. Ő írt magáról kendőzetlen őszinteséggel szinte az első magyar újságírók között. Ő mutatta meg ruhanélküli valóját művészi fotókon. Ő volt az a riporter, aki a “királyi” csatornán lenyűgöző interaktív beszélgetéseket volt képes folytatni, választékos ízléssel felöltözve. Ő volt az, aki egy másik csatorna indulásának legelső napján köszöntötte az országot, és Ő volt az is, akit onnan rövidesen lapátra tettek.
Ő volt az aki kíméletlen őszinteséggel rántotta le a leplet volt szerelmeiről, és Ő volt az, aki kétségbeesetten újra és újra csak a szerelmet, a szeretetet kereste.
Aztán biztosan az is ő volt, aki kibírhatatlanul viselkedett, – kilógott a sorból, ami már sokakat irritált is.
Nos, itt álljunk meg egy pillanatra! Sajnos, de igaz, hogy látni kellett volna Györgyi egyre elhatalmasodó betegségének tüneteit. Igen. Ezt sokan felismerték, de az ebben rejlő üzleti lehetőséget is gátlástalanul kihasználták. Egy másik televíziós csatorna nem átallotta szegényt egyik műsorába behívni, ahol aztán mindenki láthatta, hová jutott Albert Györgyi. Ugyanebben a műsorban, és az ezt követő bulvár újságokban is teret adtak ennek a szerencsétlennek, csak azért, hogy növeljék olvasottságukat, nézettségüket. Szerintem ez több mint ízléstelen. Engem felháborított.
Albert Györgyi! Kilógtál a sorból, sokan kihasználtak, de Te tehetséges voltál. Hátha most megtaláltad a boldogságot, amit mindig kerestél!
Nyugodj békében!
Írta: Mary
A KUTYAFÁJÁT!
2008 október 1. | Szerző: marymegmondta
Elaltatták, megoperálták. Muszáj volt, hiszen a hátán már hónapok óta csak nőtt, növekedett egy púp, és az orvos – miután megnézte – sürgős műtétet javasolt. A műtét után egy pár napig bezárva, megfigyelés alatt tartották.
Meglátogattam őt. Előtte hosszasan dilemmáztam, hogy mi lehet a kedvence? Minek örülne legjobban? Elmentem az üzemi büfébe és vettem neki friss, fahéjas illatú almás rétest.
Az autó belső terét betöltötte, körbelengte az incsiklandó fahéj illat. A férjem rögtön bejelentette igényét erre a jó illatú valamire.
Amikor megérkeztünk a kórházba, már láttam lelki szemeim előtt, hogy mennyire fog örülni ha meglát minket, pláne ha megkapja a finom sütit.
Igen. Igy történt. Először csak megszagolta, majd egy gyors mozdulattal mind befalta.
Ja, majd elfelejtem, ő Vahúr volt a keverék-tacskónk. Azt már mondanom sem kell, hogy a férjemnek nem jutott az almás rétesből.
Írta: Mary
PISTA BÁCSI KUKACA ÉS A CELEBEK
2008 szeptember 28. | Szerző: marymegmondta
Sziasztok! Most messziről indítok. Nevezetesen onnan, hogy kicsi lány korunkban, amikor eső után kimentünk a hugommal a frissen ázott kertbe és behatóan vizsgáltuk a virágoskert földjét, nagyon sok mozgó valamit láttunk. A szomszéd gyerekkel megállapítottuk, hogy nagyon gusztustalan, meg pfuj mi ez?!
A drága dédink azonnal a védelmére kelt ennek a gusztustalan láb nélküli mozgónak. Azt mondta, hogy nagyon hasznos a földnek, mert porhanyóssá teszi, meg van ennek tisztességes neve is, mondta. Úgy hívják, hogy giliszta. Aztán még azt is hozzátette, hogy Pista bácsi a papa barátja nagyon fog örülni, ha gyüjtünk neki jó sok gilisztát, amit ő rátűz a horgászbot végére, belógatja a nádasba és így fogja a halakat. Mi szájtátva hallgattuk a nagyit, aztán amikor eltűnt a ház mélyén, egyszerre kiáltottunk utána a tesómmal, hogy szerintünk ez kukac, továbbiakban ez a Pista bácsi kukaca és egész délután ezt kántáltuk, miközben jókat vihogtunk.
A nyáron kaptam egy zacskó gumicukrot. Az un. cukrok egytől egyig giliszta alakot formáztak, és különböző színben pompáztak. Mit mondjak, elég extrém volt, de megkóstoltam. Hm, ez aztán giliszta a javából. Emlékszel a Pista bá’ kukacára? Kérdezte a hugom, és hangos nevetésbe kezdtünk. A végén szétosztottuk. Mind elfogyott. A napokban – miközben a konyhát kezdtem takarítani – megtaláltam a szekrény sarkában a gumicukros zacskót. Még ott árválkodott benne egy piros színű kukac. Jaj de jó – gondoltam – mielőtt még beleélném magam a takarításba máris eljött a szünet ideje. Főzök egy kávét, megeszem ezt a furcsa alakú cukrot mellé és…….hát amikor közelebbről is szemügyre vettem a zacskót. Láttam, hogy a fele már a sok kicsi fekete színű hangya martalékává vált, amelyek most is ott nyüzsögtek, mozogtak a zacskóban.
Szóval én még ezt a cukorból, meg zselatinból készült kukacot is furcsának találtam, de milyen furcsa lehet egy igazi kukac, amit emberek élve megesznek!?
Ti mit gondoltok azokról a “celebek”-ről, akik mindenféle pókot, bogarat, kukacot esznek? Hogy tudják legyőzni azt az undort ami minden épeszű emberrel vele születik?
Szerintem ez nem az az eset, amikor sikerül legyőzni , hanem éppen az, amikor sikerül megalázni önmagát ezeknek a botcsinálta sztárnak nevezett szerencsétleneknek, akik a hírnév érdekében bármire képesek. Szerintetek??
Írta: Mary
AZ OPTIMISTA MUNKÁT TALÁLT
2008 szeptember 26. | Szerző: marymegmondta
Hogy ki ő? Szerintem az optimista úgy néz ki mint bármelyik nő, csak éppen nem mindig és nem ugyanazt gondolja mint sokan mások. Én nem tudom, hogyan lehet az optimista hozzáállást megtanulni vagy elsajátítani, talán velünk születik?
Hölgyeim! Itt van példaként egy igaz történet.
Bemutatom Terit, aki már nem mondható éppen tininek a szó mai jelentése értelmében, na de lélekben! Hát mit mondjak nem semmi nő! Ha találkozol Vele, netán beszélgetsz is – ha van időd -, az biztos, hogy fantasztikus derűt sugároz magából, ami azonnal rád ragad. Nem fut, nem rohan. Kiegyensúlyozottnak tűnik. Már elmúlt 45 éves, számos tragédiával a hátamögött a szűkebb családját illetően.
Két férjet , eltemetett, de sikerült megállnia a lábán, és megőrizte természetességét, pozitív hozzáállását a mindennapokhoz. Jó néhány munkahelyi tapasztalattal gazdagodva élte az életét. Mit gazdagodva? Ne kerteljünk. Elküldték őt. A cég megszűnt, ő kapott egy havi végkielégítést és ennyi. Ment ő szegény mindenfelé, beadta az önéletrajzokat. Különbözőeket persze. Volt ahol nem írta be a korát, meg aztán fényképet is küldött. Elolvasta a “hogyan készítsünk sikeres önéletrajzot” c. okosságokat is. Semmi nem jött be neki. Sokszor vissza sem hívták. Kapott munkanélküli segélyt is. Tyű! Kemény volt ezt megélni szegény Terinknek. Még hogy ő munka nélkül. A jelenlegi férje dolgozott ráadásul jóval fiatalabb volt mint ő!! A gyerekei felnőttek, külföldre mentek.
Úgy gondolta a külföldön élő kölyköket nem illő zavarni, nem szabad gyengének mutatkozni, hiszen ő mindig olyan erős, magabiztos volt. Meg aztán eszébe jutott a nagyi mondása: “akármilyen kedves vendég három napig untig elég”, – ebből egyenesen következett, hogy csak ritkán látogatta “csemetéit”. (Na persze ennek anyagi okai is voltak.) Teri igyekezett magát elfoglalni “hasznosan”!! Nem síránkozott.
Telt-múlt az idő, aztán egy ismerőse munkát ajánlott. Lehet, hogy nem éppen vezető beosztásban, de Teri úgy gondolta, megpróbálja, miért is ne. Megnézte a terepet, vásárolt egy buszbérletet és belevágott. Leszállt a buszról, elindult a bejárathoz a kerítés mellett. Tele volt várakozással, meg szorongással is. Amint gyalogolt, kavarogtak fejében a gondolatok, aztán egyszerre megpillantotta az almafát. Szorosan a kerítés mellett. A göcsörtös ágai kinyúltak az útcára, zöld levelei már kezdtek száradni. Nem volt már fiatal, éppen úgy mint ő – gondolta. Fent még ott virítottak a sárga almák telten és szinte kínálták magukat, de a fa alját már beterítették a túlérettek is.
Milyen szép látvány! Gondolta, éppen olyan mint amikor kisgyermekként szeretett nagymamája kertjében sorakoztak a szebbnél szebb gyümölcsfák. Megrohanták az emlékek. Eszébe jutottak azok a boldog idők, amikor még ő volt a fontos, és mindenki az ő kegyeit kereste. ( Nicsak, hogy kivirult ez a Teri!) Hirtelen újra erősnek, fiatalnak érezte magát, – ez nem lehet igaz, még egy autós is rádudált, hogy “Hello kislány, hova-hova?” Egyszeriben már ott állt a munkahely bejárata előtt.
Megigazította a haját, kihúzta magát és lenyomta a kilincset.
Jónapot kívánok! Teri vagyok, jöttem dolgozni, – mondta mosolyogva…..
Írta: Mary
A “PLÁZACICA” AMINT ÉPPEN ANYUKA
2008 szeptember 2. | Szerző: marymegmondta
Nem tudom, ti mit tapasztaltok miközben csemetéiteket próbáljátok boldogítani egy-egy játszótéren?
A minap történt, hogy egy aranyos pici szöszi két éves fiúcska megérkezett saját színes játékaival és már éppen kényelmesen elhelyezkedett volna, amikor hirtelen megpillantott egy ,az övétől teljesen eltérő színű mozgó valamit. Ettől rettentő nagy izgalomba jött, otthagyott csapot-papot és már igyekezett is az újonnan érkezett pici lányhoz. Amikor odaért, se szó, se beszéd, csak megragadta kislány játékát és boldogan magához ölelte. (Na nem a lányt, – azt majd kb. 15 év múlva – hanem a játékot.
Ekkor tört ki a nagy veszedelem. Ugyanis abban a szent pillanatban érkezett oda a plázacica, aki egyébként anyuka, 15 cm-es sarkakon, derékig érő hosszú szőke beragasztott hajvalamivel a fején, berakott cicikkel, aztán az ujjai végén karomszerű lilára festett körmökkel.
Amint észrevette a kicsi fiút, meg hogy lánykája járgányát babrálja, azonnal ütni kezdte a pici kezét, miközben kiabált, hogy az ő kislánya sír ám, ha elveszik a játékát!
Mit nem mond?
Na sebaj! A picit azonnal kárpótoltam egy fagyival, de az un. édesanyáról nagyon lesúlytó véleményem van, és úgy érzem, ez meg is marad.
Írta: Mary
AZ OLASZOK, AVAGY A MEGTALÁLT VASALÓ
2008 augusztus 21. | Szerző: marymegmondta
Sziasztok! Mindenki!
Valami olyan megrendítő történt velem, hogy most azonnal meg kell osztanom Veletek!
Messziről kezdem:
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én bevallom, hogy egyszerűen imádom Olaszországot. A tengerüket, az ételeiket, a divatjukat. Tyűűű az a sok klassz cipő, ruha, kiegészítők, meg amit akartok.
Amit nem “imádok”, az a mentalitásuk. Az igazi, semmihez, avagy senkihez sem hasonlítható, lekezelő, udvariatlan, időnként már-már a bunkóság határát döngető. Bármikor elmegyek, hogy feltöltődjek a hétköznapok hülyeségei után, – aztán már szinte sikerül is – mindig belefutok egy-egy abszolut udvariatlan csajba vagy fickóba. Gondoltam, egye fene, ezek már nem változnak meg soha.
És lőn! Az idén is mentem. Rendesen becsomagoltam, mint eddig mindig. Aztán rendesen itthon is hagytam a legfontosabb dolgokat, úgy mint olaj, barack lekvár, gyufa. Ja persze a klasszabbnál jobb bikiniket jóhogy magammal vittem.
Elintéztem a bejelentkezés formaságait, kitöltöttem aláírtam, letelt a két hét – az idő minden perce csodás volt -, mentem vissza az irodába a kulcsokat leadni. Az iroda vezetőjének megköszöntem amit kellett. Ő is rendesen hercigeskedett nekem, aztán gondoltam egy merészet, és elmeséltem neki, hogy ugyan az már egy veszett fejsze nyele, de az az igazság, hogy amikor tavaly itt voltam ugyan abban a szobában mint mindig, akkor véletlenül ott felejtettem a férjemtől kapott vasalómat. Hogy mi?, Kérdezett vissza ő, és türelmet kérve tőlem, hirtelen eltűnt egy oldalajtó mélyén, majd kisvártatva újra előttem termett kezében az én “csoda” vasalómmal , – egy év után. Ráragasztva a vezetéknevem.
Hát ez már nekem sok volt, sőt! Maga a tökély! Szerintetek u.ez a szituáció milyen eredménnyel ért volna véget Magyarországon?
Inkább nem részletezem, hiszen Ti is tudjátok a választ, ami elég lesúlytó.
Tehát megváltoztak az olaszok! Lehet, hogy még nekünk magyaroknak is van esélyünk valaha?
Írta: Mary
RECESSZIÓ ?- BOLDOG KARÁCSONYT
2008 december 23. | Szerző: marymegmondta
Karácsonyra készülünk, Ti is, én is, Ők is, Mindenki. El ne felejtsük, hogy recesszió van, és mégis: mintha elfelejtettük volna. Szegényebbek lettünk. Nem csak Ti, nem csak mi, Ők is. Mindenki. Vagy még sem? Hajnalban csörgött az óra. Kiugrás az ágyból, elő a kosarakkal, – na meg a pénzzel és indulás a piacra.
A piac reggel fél 7-kor úgy nézett ki mint egy heringes doboz. Telis tele emberekkel, rengeteg árúval,mindennel, és kanyargó hosszú sorokkal. A sorokban türelmes emberekkel akik bőségesen vásároltak. Nem jelentett problémát a 8.600,- Ft-os libamáj, és a legelképesztőbb választéktól sem riadtak vissza amit a déligyümölcsöknél kínáltak. Izgatottan válogattak, és a kígyózó sorokban a legtitkosabb receptek cseréltek gazdát, amit még a nagyszülők, meg azoknak a nagyszülei készítettek így karácsony táján.
Fárasztó volt a sorban állás, de jó volt hallgatni ezt a türelmes zsongást, és érezni, hogy mindenki számára fontos nap következik, – holnap lesz karácsony, a szeretet, a várakozás napja.
Biztos, hogy sokan és nagyon elszegényedtek, de most még egyszer összeszedik a félretett pénzeket és ajándékokat vásárolnak, – éljen az élet! Vesszen a recesszió!,
BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!
Írta: Mary
Oldal ajánlása emailben
X